Jó pár évvel ezelőtt meséltem egy általam nagyra tartott szellemi vezetőnek arról, hogy mennyi mindennel foglalkozom. Ő akkor azt mondta: az életben mindig mindent 120%-on fogok teljesíteni, de igazán nagy eredményeket csak akkor érhetek el, ha végre megtalálom azt az egy dolgot, ami a valódi hivatásom. Nem is lehettem volna csalódottabb. Hogy találjam meg az elhívásom, ha egyik nap a filmekért dobog a szívem, a másik nap csak üzletelnék, a harmadikon dalra fakadok, a negyediken meg azt érzem, hogy írnék éjjel-nappal? Biztos voltam benne, hogy valami komoly gond van velem.
A családomtól is hallgattam eleget, hogy miért nem találom már ki végre, mi akarok lenni; sokan azt is megpendítették, hogy bizony nem tudok elköteleződni, ezért tanulok minden nap mást. Eléggé el voltam már keseredve, amikor nagyjából három évvel ezelőtt megnéztem egy TED-videót. Emily Wapnick arról beszélt, hogy amikor már átlát egy területet, és az már nem jelent neki kihívást, rendszerint beleun a dolgokba, ami miatt nagyon sokáig rosszul érezte magát. Aztán rájött, hogy semmi baj nincs vele, csak éppen a multipotenciálisok, vagy más néven, scanner típusú emberek táborát gyarapítja. Korunk társadalma – ellentétben a reneszánsszal, ahol a polihisztorok jelentették a követendő példát – a specializációt támogatja, így egy multipotenciális könnyen érezheti magát ufónak.
Wapnick nemcsak azt állította, hogy léteznek ilyen emberek, és semmi baj nincs velük – de arra is rávilágított, hogy bizony az egész társadalom számára értékes tulajdonságokkal rendelkeznek. Ilyen a szintetizáló elme, az átlagosnál gyorsabb tanulási képesség és az a tulajdonság, hogy rendkívül könnyen alkalmazkodnak bármilyen helyzethez. Minden szavát ittam – ugyanis pont rólam beszélt: imádom összerendszerezni a külünböző helyekről jövő információkat; ha valami megtetszik, kényszeresen beiratkozom egy kurzusra/egyetemre a témával kapcsolatban; és seperc alatt megtalálom a hangot a kocsmákban merengő bölcsészektől kezdve a vegán koktélt szürcsölő y-generációs vállalkozókon át a képregénynyelven beszélő geekekig. Igazi reveláció volt megérteni, hogy nem hogy baj nincs velem, még jól is jöhet ez a képesség – akár az ügyfeleimnek is.
Az, amit sokáig a legnagyobb gyengeségemnek hittem – mára az elsőszámú szupererőm lett. A történetnek két tanulsága van. 1. Ha valami szokatlan, még nem feltétlenül rossz. Kovácsolj előnyt egy laza mozdulattal a (vélt) hiányosságaidból! 2. Sokáig azt hittem, a guru tévedett. Ha jobban belegondolok azonban, teljesen igaza volt – egyszerűen csak másképp kellett volna értelmeznem a szavait, mint azt elsőre gondoltam. Valóban a valódi elhívásom megtalálása vezetett el a következő lépcsőfokra – csak éppen ez az volt, hogy felvállaltam, minden IS vagyok, ez pedig kreatív konzulensként alapfeltétel.