Egyszer kérdőíveztünk a Marketing Fesztiválon, afelől tudakozódtunk, miért lettek vállalkozók azok, akik ezt az utat választották. Talán nem meglepő, de a legtöbben egyetlen szót írtak le. Szabadság.
Azt tehetek, amit csak akarok. Ha van kedvem dolgozom, ha nincs, a hét közepén bevágom magam a kocsiba, és levezetek a tengerig. Választhatok: gyrosost nyitok vagy embereket coacholok. Dönthetek, kinek hallgatom meg a véleményét, kitől tanulok és én kit mentorálok. Összeállíthatom a nyertes csapatom, és bármikor határozhatok úgy, hogy valakit kispadra ültetek.
Amikor csillogó szemekkel mesélek a munkámról az ismerőseimnek, sokszor mondják nekem, milyen szerencsés vagyok, hogy a hobbimból élhetek. Aztán hamar eljutunk oda is: „Neked könnyű, hiszen Te a saját főnököd vagy!” De nem ritkán hallom azt sem, hogy „persze, mert Te megteheted, hogy délután kettőkor kávézgass”. Megtehetem. De az utam se nem könnyű, se nem a jószerencsém hozta. A szabadságnak bizony ára van. Mi, vállalkozók felelősséget vállalunk. Megálmodunk valamit, tűzen-vízen át küzdünk érte, és sokszor ugrunk akkor is, ha nem látjuk, milyen mély alattunk a szakadék. És viseljük minden döntésünk következményét – a sikereinkét, a bukásainkét egyaránt.
A vállalkozó szabad. A vállalkozó bátor.
És akad olyan is, aki még ennyivel sem éri be. A vállalkozó, aki nyomot akar hagyni. A vállalkozó, aki arról álmodik, hogy majd kicsit fordít a világ folyásán, hogy jobbá teszi azt, és megváltoztatja az emberek életét. Nem kell mindenkinek Steve Jobsnak lennie, nem kell mindenkinek Elon Musknak. Elég ha „csak” a sarki fűszeres vagy, aki szívvel-lélekkel azon dolgozik, hogy a vásárlóinak néhány gasztronómiai különlegesség által szélesebbre tárja a világ kapuit.
Engem szintén a szabadság vonzott a vállalkozói léthez – rosszul viselek bizonyos fajta kötöttségeket: bár sokszor háromszor annyit dolgozom, mintha 8-17-ig bejárnék egy irodába, semmit nem viselek olyan rosszul, mint osztani a semmit délután 15 órakor, mert ha van munka, ha nincs, ha kell, ha nem, ott kell üljek a gép mögött. A másik, amit borzasztóan tolerálok, ha nincs beleszólásom a dolgokba. Nem mondom, hogy mindig mindent jobban tudnék, mint a főnök, de amikor egy életképes ötletemet lesöpörték az asztalról, csak mert sokadik kis gyakornok voltam csak egy nagy nevű multinál, túlfejlett igazságérzetem igencsak lázongott.
Ezt a történetet elevenítem fel magamnak mindig, amikor éppen besokalni készülök és az álláshirdetéseket böngészve azon gondolkodom, hova menjek el fix 600-ért, ahol semmin nem kell aggódjak. A true storyhoz hozzátartozik, hogy később megtudtam, hogy távozásom után egy hónappal megvalósították a tervem – ez azért nagy elégtételt jelentett –, de még ez sem fordított azon az érzésem, hogy az én lelkibékémhez mindig az kell majd, ha én mondhatom meg – legalább saját magamnak –, merre van az előre.
Nekem bevált az önállóság – s bár a felelősség minden nap nyomja a vállam, a szabadság, a kreativitás, az önrendelkezés olyan előnyök, melyeket sosem adnék fel csak azért, hogy ne legyen sose nyugtalan éjszakám. Ennél is többet jelent azonban, hogy ezen az úton járva 100%-ig felelősséget tudok vállalni a saját álmaimért, és azért az elhívásért, ami által – legalábbis bízom benne –, hogy fordíthatok egy kicsit a föld kerekén. Ha bukom, tudom, hogy én hibáztam, ha repülök, tudom, hogy én verdesek elég erősen a szárnyaimmal. Szeretnék nyomot hagyni – kicsit vagy nagyot, amekkorát sikerül –, és ehhez őszintén hiszem, hogy engem ez a sárga téglás út vezet.